LeBong | 300BSE

DIY-300B együtemű triódás végerősítő-projektem tapasztalatai
© Johannes LeBong, Karlsruhe, den 25. 06. 2002. eMail: johannes@tube-amp.de
Homepage: http://www.tube-amp.de/ Hungarian translation: Attila Nagy http://www.extra.hu/nati.extra

1. Előszó ::

A BSE - bár ugyanúgy hangzik, mint a kergemarha-kór rövidítése – de szerencsére csupán arról van szó, hogy egy ártalmatlan csővírus fertőzött meg...
... és mit jelent a DIY, 300B, Eintakt, Triode és a többi titokzatos kifejezés?

A 'DIY' a 'Do It Yourself' angol kifejezés rövidítése, arra utal, hogy itt most egy ’Csináld Magad’ építési leírás következik. Pontosabban szólva egy audiofil csöves erősítőről lesz a továbbiakban szó.

No de menjünk csak sorjában: Nem hagyott nyugodni, hogy napjainkban egyes igényes zenerajongók audio berendezéseik megválasztásakor miért a csöves erősítőknek adnak elsőbbséget. Kíváncsiságomtól vezérelve magam is meg akartam tudni, hogy minek a varázshatalma alá kerültek ezek a kifinomult érzékű emberek. Miután néhány lelkesítő könyvet elolvastam erről a hagyományos technikáról, valamint néhány csöves erősítőt élőben is szemügyre vettem és meghallgattam, a ’csővírus’ engem is megfertőzött.

’Terepszemlém’ után arra a meggyőződésre jutottam, hogy műszakilag nem jelenthet különleges problémát egy csinos kis csöves végerősítő önálló megépítése.

Ennek a projektnek a '300BSE' nevet választottam.

Először két 300BSE monoblokk építéséhez fogtam, amelyek egy kiváló minőségű CD-játszóval és egy hasonlóan értékes hangfal-párral egy minimál sztereó-láncot képezhetnek.

A '300B'  egy, a High-End berkekben gyakran használt elektroncső típusjele, az ’SE’ rövidítéssel pedig azt az építési módot jelölik, amikor csatornánként csupán egyetlen végerősítő cső kerül felhasználásra.

'Együtemű üzemnek’ azt a kapcsolási elvet nevezik, amikor a bemenő jel az erősítés során a lehető legnagyobb mértékben ’érintetlen’ marad. A teljes hangjel erősítőfokozatonként mindig csak egyetlen csövön halad át. Keresztezési torzítás nem keletkezik, csupán harmonikusok, amelyek szintje csökkenő hangerőnél a nullához közelít.

Következésképp a hangzás minősége szempontjából vitatott negatív visszacsatolásról az esetek többségében le lehet mondani. Ennek az elvnek a legfőbb hátránya az erősítő veszteségi teljesítményéhez képest viszonylag alacsony kimenő teljesítmény, valamint hogy nagyon drága és súlyos kimenő transzformátort kell alkalmazni, ha jó mélyhang-átvitelt szeretnénk elérni.

Lényegében azért választottam ezt az erősítő-architektúrát, mert a legegyszerűbb felépítés mellett elvileg jó hangzási potenciált ígér. Véleményem szerint különösen megfelel egy ambiciózus kezdő projektnek.

Emellett drága mérőeszközök – talán a hibakeresés kivételével – az utánépítéshez nem feltétlenül szükségesek. Az egyszerű SE erősítők üzembe helyezésekor általában nincs szükség munkaponti finombeállításokra.

Mielőtt a csöves végerősítőm hangját végül élvezhettem volna, néhány megszakítással mintegy négy hónapot töltöttem azzal, hogy az új anyagba egy kissé ’beássam’ magam. Korábban sosem fejlesztettem csöves erősítőt, ezért először az Interneten keresztül szereztem némi információt a csöves technika jelenlegi állásáról.

Már a legelején rábukkantam a ’Csöves társaságok’ Internet-fórumaira: ezek a csöves tudományok igazi kincsestárai, csináld-magad projektek lenyűgöző képeivel, amelyek arra bátorítottak, hogy magam is építsek valamit. Ezeken a fórumokon mindig találtam segítséget, és mindenekelőtt hozzáértő beszélgetőpartnereket, ha a csövekkel kapcsolatos, nem mindig bölcs kérdéseimre kerestem választ. Mindannyiuknak hálás köszönetem!

Ilyen kedvező körülmények között viszonylag gyorsan haladtam a saját elképzeléseim alapján megépített 300BSE erősítőmmel. Íme néhány ’mérföldkő’ ezen az úton:

   


2. A kapcsolás és az építőelemek meghatározása ::

A kifinomult és költséges High-End csöves végfokok – amelyeket leginkább kis manufaktúrák készítenek - beható tanulmányozása után feltűnt, hogy ezek a cégek többnyire archaikusnak tűnő eszközöket kínálnak. Bár az elektromos biztonság tekintetében ezek a megoldások nem teljesen átgondoltak, az ilyen erősítők többnyire egyszerű felépítésűek, fa burkolattal, fémsasszira épülnek, szabadon álló csövekkel és trafókkal.

Kapcsolástechnika tekintetében a konstruktőrök a klasszikus megoldások felé orientálódnak, amelyek egyenesen az audiotechnika gyökereihez, a harmincas évekbe eredeztethetők.

Ezt én már nem tartom meglepőnek – néhány hozzáértő, aki már jópár audio-berendezést meghallgatott – visszanyúlt a kezdetekig, és lényegében a legegyszerűbb erősítő-koncepciót hozta vissza: az Együtemű triódás erősítőt. Ezt a benyomásomat az igazi zenerajongókkal folytatott beszélgetések során szereztem, és a szakma piaci szakértői is megerősítik, hogy ez a legújabb trend.

Úgy 1933 körül a Western Electric cég piacra dobta az Eredeti 300B Triódát. Akkoriban gyártotta a Western Electric az USA-ban a legendás mozi-hangerősítőket.

A Trióda lényegében a legegyszerűbb erősítőcső. Anódja és katódja mellett még egy (finom dróthálóból készült) rácsot is tartalmaz, vagyis három aktív elemet, amint ez az elnevezéséből is sejthető.

Egyedülálló előnye ennek a nagyra értékelt ’kultusz-csőnek’, hogy még ma is lehet eredeti (NOS) példányokat beszerezni, a Western Electric ismét elkezdte gyártani, és replikaként – igaz különböző minőségű variációkban – más gyártóktól is beszerezhető, a pénztárcánk lehetőségeitől függően. A hozzáértők az ún. NOS (’New Old Stock') csöveket értékelik a legtöbbre. Ezek még soha nem használt, raktárkészletekből fennmaradt régi gyártású csövek. A következő képen egy napjainkban gyártott változat látható, ami Szlovákiában készül.

A 300B, amely igazán impozáns méretű, első ránézésre megtetszett nekem szimpatikus retro-kinézete miatt. Azt mondják, hogy ez a trióda - feltéve, hogy egy jól sikerült, értékes példányt fogunk ki – kimagasló, muzikális hangzást produkál. Így megvásároltam belőle egy garnitúrát, és az állítás helyességéről magam is meggyőződhettem.

A többi alkatrész, amit az építés során felhasználtam, ma is folyamatosan gyártott, beszerzésük problémamentes. A legtöbbet az RS-Components cégtől vásároltam.

A kapcsolásom esetében biztosra akartam menni, a könnyen megvalósítható legjobb minőséget akartam elérni, amikor a 300B-SE kapcsolás magját kidolgoztam.  

Mivel – elegendő csöves elektronikai ismeret híján – nem voltam abban a helyzetben, hogy a saját kapcsolásomat elméleti úton kifejlesszem, más utat választottam: Vettem a fáradságot, hogy a tényleg megszámlálhatatlan mennyiségű Interneten elérhető 300B SE kapcsolást tanulmányozzam, és ezeket az azonosságok illetve különbségek tekintetében összehasonlítsam. Így jutottam arra, hogy az előfokozatban 6SN7 kettőstriódát használjak.

Az ilyenfajta erősítők tipikus képviselői pl. az Audio Note UK, JE-Labs/Angela Instruments, Sun Audio/Ushida, Reichert, Tambour/Raphael-Audio, Sound Practice/J.C. Morrison, csak hogy néhány példát említsek.

Mindemellett az volt a célom, hogy a tiszta '300BSE-spirituszt' a rengeteg információ közül kidesztilláljam. Az alakuló kapcsolási rajzomat web-grafika formájában feltettem különböző Internet-fórumokra, hogy meg lehessen vitatni az egyes részeket. A diskurzusba bekapcsolódó nemzetközi közösségtől néhány konstruktív javaslatot kaptam, illetve megerősítést arra vonatkozólag, hogy helyes úton járok, a tervem helyes. Ezt az eljárást többször is megismételtem, hogy iteratív módon közelítsek a célom felé. Ilyen alkalmakkor a csőtechnika néhány kiemelkedő szaktekintélye is hozzászólt, akik - köszönet érte – szaktanácsaikkal járultak hozzá a sikeremhez. 

Végsősoron a 300B építése során mindig támaszkodhattam a minőséget kereső csalhatatlan érzékemre.

Nemcsak elméleti szempontok által hagytam magam vezérelni, hanem a purista kapcsolás szépsége is magával ragadott. Ezen túlmenően néhány meghallgatási tesztet is végeztem, elsősorban a jelútban alkalmazott különböző kondenzátorok hatásainak a kipróbálására. E célból kezdetben egy monó végfokot építettem, egy igényesebb kapcsolási elrendezéssel. Ennél az erősítőnél minden elkó mellé még egy jó minőségű fóliakondenzátort is szereltem. Ez egy kedvelt gyakorlat audiofil körökben. Azonban a meghallgatási próbák során, összevetve a második monó végfokommal, amelyben nem alkalmaztam ezeket a 'Bypass-kondikat' semmilyen hangzásbeli különbséget nem sikerült megállapítanom. Ezt a fajta párhuzamos kapcsolást – legalábbis változtatás nélküli formában – a komoly elektronikai fejlesztők mellőzik. Az ember ugyanis ily módon leginkább csak egy rezgőkört épít. Ez jó indok arra, hogy ezeket a kiegészítő kondenzátorokat a ’kevesebb gyakran több’ jelszó alapján elhagyjam.  

Általában alaposan bemért, szolid ipari minőségű alkatrészeket építettem be. Csatoló kondenzátornak Mundorf gyártmányú, (a gyártó saját hirdetése alapján) ’audiofil’ típusokat használtam fel.

A hálózati tápegység szintén 'Very-Low-Tech', egy 5U4G egyenirányítócsővel és C-L-C szűréssel. A csöves tápegységek a szilícium-egyenirányítókhoz viszonyítva ’lágy’ karakterisztikájúak, ezzel nagyon valószínű, hogy a ’meleg csöves hanghoz’ nem elhanyagolható mértékben hozzájárulnak.

Hálózati trafóim és a szűrőfojtók a Reinhöfer Electronic cégtől származnak. Gerd Reinhöfer mérnök úr speciális kimenő trafókat is gyárt a 300B csövekhez.

     

A kezdetben alkalmazott olcsó, kínai gyártású 5U4G egyenirányító csövet (baloldali kép), később a szemmel láthatóan robusztusabb 'Hewlett-Packard' bélyegzővel ellátott 5U4GB-típusra (jobboldali kép) cseréltem. Ezt annak idején katonai radarberendezésbe szánták, de sikerült bontatlan csomagolásban hozzájutnom.

Mivel manapság elektrolit kondenzátorok 450 – 500V-nál nagyobb üzemi feszültségre nem kaphatók, a nagyfeszültségű tápegységben két dupla kapacitású, sorosan kötött 450V-os kondenzátort használok. A kondenzátorok sarkaira kötött feszültségosztóról nem szabad megfeledkezni. Én két 330K ellenállást használok, hogy az anódfeszültség a két elkón azonos legyen. Ezeknek az ellenállásoknak van még egy további hasznos feladata: gondoskodnak a kondenzátorok kisütéséről a kikapcsolást követő néhány percen belül. Itt a biztonságról van szó!  

A 6SN7 és a 300B csövek fűtőfeszültségét a kereskedelemben beszerezhető 10A illetve 25A szilícium hidakkal egyenirányítjuk, és C-R-C szűrőkkel durván szűrjük. Az egyenirányító modulok alumínium tokját fel kell ragasztani az alu-sasszira. A kapcsolás mindkét fűtőkörre azonos, ezért csak egyszer tüntettem fel a kapcsolási rajzon. Egy nagy teljesítményű, kísérleti úton meghatározott értékű ’szűrőellenállással’ – melynek nagyságrendje 1 Ohm körüli – állítjuk be a terhelt fűtőfeszültséget a névleges értékére. Az előfok fűtését az egyik csőlábnál valahova a testre kötjük, hogy ne kerülhessen határozatlan potenciálra.

Először AC fűtéssel építettem meg az erősítőt, de csak DC fűtéssel sikerült teljesen brumm-mentessé tennem. Ez számomra nagyon fontos, és érdemes komolyan venni, mert én még egy csöves erősítő esetén sem szeretnék semmiféle brummot hallgatni! Sok csőbarát nem ennyire kritikus, és egyszerűen szándékosan nem hallják meg a berendezésük maradék brummját.  

Eddigi saját, illetve másoktól szerzett tapasztalataim alapján arra a megállapításra jutottam, hogy egy 300B, vagy egyéb közvetlen fűtésű adócsövet SE üzemben egyenáramú fűtéssel kell üzemeltetni. Ellenütemű erősítőben a szimmetrikus üzem miatt a brumm-komponensek kioltják egymást, az AC fűtés lényegesen kevésbé zavaró.

   


3. Előkészületek ::

Most következik az alkatrészek beszerzése. Egy SE erősítő hangminőségére döntő befolyással bír a megfelelő kimenőtrafó kiválasztása. Szerencsére a kimenőtrafók kínálata napjainkban ismét bőséges. Elég sok kis cég van, amelyek ezeket a trafókat a vevő kívánsága alapján olcsón elkészítik, de olyan nagy hagyományú cégek is akadnak, amelyek kész kimenőtrafók választékát nyújtják.  

Újabban pl. az Amplimo cég (Hollandia) innovatív toroidtrafókat is kínál High-Tech csöves erősítőkhöz. Menno van der Veen mérnök úr egy tanulságos könyvet is írt erről a témáról. Ennek az elolvasása után személyesen is beszéltem vele, mégsem sikerült rászánnom magam, hogy a toroid trafóit megvásároljam. Ezek a toroid kimenőtrafók SE kivitel esetén nem tartalmaznak légrést, emiatt nagy vasmagot kell választani, hogy elkerüljük a vas mágneses telítődését.  Emiatt egy jól elkészített, hagyományos felépítésű trafót biztosabb megoldásnak érzek.

Amorf maganyaggal készülő trafókat találhatnak az amatőrök az Automatic Electric Europe cégnél, amelyik szintén holland. A Shinrock és a Welter további neves hangfrekvenciás trafó szállítók Németországon belül, amelyek számításba jöttek. Az Experience-Electronics még stúdió célokra is kínál transzformátorokat. 

Az igazán klasszikus trafóimat  - amelyeket alapos megfontolások után választottam ki – a kanadai Hammond  cégtől szereztem be, amely már évtizedek óta kínál jó minőségű kimenő trafókat a választékában. (Nem összetévesztendő a legendás Hammond orgonák gyártójával.) Trafóimat a PBE-Electronic cégen keresztül szereztem be, és sajnos nem tudom, hogy a PBE szállít-e másoknak is.

Megerősítést nyert, hogy az általam favorizált kimenőtrafót hasonló DIY-projektekben elterjedten alkalmazzák. A 1627SE típusjelű trafót a gyártó néhány éve optimalizálta, és sikerült egy áltag feletti minőségű, kiforrott terméket előállítania. Egy ilyen trafó több, mint 5 kg-ot nyom a mérlegen.

Magától értetődően számos egyéb kiváló minőségű, súlyosabb és mindenekelőtt drágább audio trafó létezik. Ma már más, kiváló gyártókat is tekintetbe vennék, mint például a japán Tamura céget. Ezekről korábban vagy nem volt tudomásom, vagy nem értékeltem őket kellőképpen.

A fenti képen a 300B cső egy levélmérlegen áll, amelynek egészen különös magyarázata van. Ezt a JJ-Electronic cég gyártja, és Németországban pl. a nürnbergi BTB-Elektronik szállítja. (Fordító megjegyzése: a Legrand Audio kínálatában is szerepel). A cég régebben különbözően sikerült 300B sorozatokat gyártott, amelyek a tömegük alapján egyszerűen megkülönböztethetők. Ez a képem, amit egy Intenetfórumon nyilvánosságra hoztam, többeknek derültséget okozott. Ehhez természetesen el kell mondanom, hogy a pontos tömegadatokat egy nagyon közismert szakértőtől szereztem, aki jól kiismeri magát a különböző JJ sorozatok között. Nekem mindenesetre ez volt a legegyszerűbb ellenőrzése annak, hogy jó szériát vettem-e. A könnyebb, külső alapján nem megkülönböztethető csövek, amelyek akkortájt még a piacon voltak, erősebben mikrofóniásak, mechanikailag nem annyira stabilak, és rövidebb életűek. Egyúttal a ’jó csőévjáratból’ egy kisebb tartalékot is felhalmoztam. 

Egy másik cső-szállító, akit még javasolhatok a Halfin cég Belgiumból.
  


4. Mechanikus felépítés ::

Mivel jelenleg nem rendelkezem fa- és fémmegmunkáló műhellyel és felszereléssel, valamint gépekkel, különösen az erősítő házának megtervezése és kivitelezése okozott nehézségeket. A tárgyakat mindig szívesen alakítom saját elképzelésem szerint, egyszerűen azért, mert örömet okoz nekem, ha autentikus, egyedi alkotások vesznek körül, amit nem csak egyszerűen ’leakasztunk’ valahonnan.  

A megvalósításhoz vezető első lépés a mechanika megtervezése volt a PC, valamint egy CAD szoftver segítségével. Az egyszerűség végett úgy döntöttem, hogy gyakorlatilag valamennyi alkatrészt egy 4mm vastag Alu-lapra, mint hordozóra szerelek fel. Az alábbi képen látszik fejlesztésem eredménye, amint az irodám falán, a dekorációs táblán lóg:

A sasszit szándékosan terveztem ilyen nagy méretűre. Egyrészt azért, hogy a trafók elegendően távol lehessenek egymástól, és a szórt mágneses terükkel ne zavarhassák egymást, másrészt azért, hogy elkerüljem a kezdőknek azt a tipikus hibáját, hogy az erősítőnek túl kis házat terveznek. A natúr Alu színű, eloxált sasszit és a ház fenéklapját a szellőzőnyílásokkal a CAD-fájlom alapján a berlini Schaeffer Apparatebau cég készítette el, kellő precizitással.

A tulajdonképpeni házat – lényegét tekintve egy keretes konstrukciót – a Karlsruhe-i Schukraft cég készítette el CNC gépekkel kimaratott majd összeragasztott préselt MDF anyagból. A cég számos felületi kikészítési módot kínál – én egy feltűnő málnavörösre lakkozott felület mellett döntöttem, mert azt szerettem volna, ha az erősítőm a retro-kinézet mellett egy posztmodern ’beütést’ is kap.

A szerelőlap ebbe a keretbe lett szilárdan beragasztva szilikonragasztó segítségével, az alaplap pedig csavarokkal rögzített. A célom az volt, hogy stabil házat kapjak, és a lehető legkevesebb csavar látszódjon.  

A következő kép a szerelőlap egy részletét mutatja némi gumicukorkával, mint ’szellemi táplálékkal’, amit a Schaeffer cég a kedves ügyfeleinek a munkadarabbal együtt szállít.

Kör előlapú beépíthető alapműszert, masszív forgatógombokat és hasonló alkatrészeket némi szerencsével egy pár centért kaphatunk az elfekvő készletek között a turkálóban, például az Oppermann-Elektronische-Bauelemente vagy a Pollin cégeknél, vagy egyéb raktárüzletekben. A stílusban illeszkedő tartozékok utáni keresgélés némi időt igényel. 

 


:: Itt kell még megemlítenem a következőket: Igyekeztem a lehető legalaposabban utánajárni a beszerzési forrásoknak. Értelemszerűen minden kedves olvasónak magának kell meggyőződnie a legkedvezőbb lehetőségekről a gyártók, beszerzési címek, alkatrész-árlisták stb. vonatkozásában.

Rengeteg e-mailt kapok a világ számos országából olyan emberektől, akik az erősítőmet szeretnék utánépíteni. Ezeknek az e-maileknek a száma egyszerűen túl magas. Sajnos hiányzik a szabadidőm ahhoz, hogy valamennyi ide vonatkozó levelet megválaszoljam.

Ennek ellenére nagyon örülök azoknak a leveleknek, amelyekben a leírásom alapján elkészített erősítőkről kapok fényképes beszámolókat. ::


5. Szerelés és huzalozás ::

Először játékosan próbálgattam az elektronikus alkatrészeket elrendezni, rögzíteni, majd egymáshoz forrasztani. Általában az esetlen, nehezen kezelhető alkatrészekkel kell ezt tenni. A régi csöves technikák idejében leggyakrabban a következő szerelési módot alkalmazták: a szerelőlaphoz csavarozott vagy szegecselt kerámia szigetelőkön kialakított forrcsúcsokhoz rögzítették az alkatrészeket ponttól-pontig huzalozással. Az ellenállások, kisebb kondenzátorok és hasonlók felszerelése önhordóan, a nehezebb alkatrészek rögzítése csavaros bilincsekkel történt.

Az akkori kondenzátorok többnyire axiális huzalkivezetéssel rendelkeztek. Ma az ipari alkatrészek leginkább radiálisan kialakított rövid lábakkal, vagy a miniatürizált SMD-kivitelben láb nélkül, automatikus NYÁK-beültetésre kész kontaktusokkal készülnek.

Először egy kisegítő vészmegoldással próbálkoztam. Pertinax-lemezre megfelelő furatokat készítettem, és szögecsekből forrcsúcsokat alakítottam ki (a csöves éra idejéből származó megoldás), így építettem kisebb funkcionális modulokat. Az építőelemeket rövid lábbal beültettem, és az alsó oldalon szabadon összehuzaloztam őket. Az alábbi példa egy kondenzátor-egységet mutat, csöves hálózati tápegységhez:

Néhány alkalmazáshoz ez a moduláris építési mód minden bizonnyal nagyon hasznos lehet. Hamarosan megállapítottam azonban, hogy az első DIY erősítőm alapjában véve csak egy tökéletlen prototípus, amin még némi változtatás bizonyára szükséges lesz. Szinte kivihetetlennek tartottam, hogy minden furat, minden csavar és alkatrész-méret pontosan a terv szerint alakuljon. Egy külön tesztkapcsolás megépítését – ami komplexebb struktúrák esetén bizonyára elkerülhetetlen – ezzel az egyszerű dizájnnal megtakarítottam magamnak.  

Így jutottam arra a megoldásra, hogy a megfelelő alkatrészeket szilikon ragasztóval egyszerűen az eloxált alumínium hordozólapra rögzítem.  

Az elkók, egyenirányító hidak, valamint más, radiális kivezetésű alkatrészek ezzel a módszerrel, fejtetőre állítva kerültek rögzítésre, és rövid lábukkal forrasztási pontként szolgálnak a szabad huzalos szereléshez. Az alkatrészeket oda rögzítettem, ahol próbálgatással kedvező pozíciót találtam részükre. Így még az is biztosítható, hogy a melegedő alkatrészek (pl. nagy teljesítményű ellenállások) viszonylag kedvező termikus csatolásba kerülnek az Alu alaplappal a hő elvezetése érdekében. Egy jó szilikon ragasztó sokat kibír, hosszú ideig megbízható, és bizonyos mértékben rugalmas. Egy zsírmentes Al2O3 oxidrétegre a legtöbb, kereskedelemben kapható szilikon ragasztó jól tapad – de azért célszerű az egyes ragasztófajtákat előzetesen kipróbálni.

Ennek az újszerű szerelési technikának véleményem szerint egyik legnagyobb előnye, hogy ezek a ragasztások – nagyobb erő hatására – maradéktalanul eltávolíthatók. Ezzel nem jelentik akadályát egy folyamatos fejlesztési folyamatnak. Ezt a praktikus szerelési módot a továbbiakban tervezett igényesebb csöves erősítő-projektjeimben is meg kívánom tartani. Végül pedig egy áttekinthető képet ad a felépítésről.  

A huzalok vezetése láthatóan kaotikus – Sakuma* mester jó tanácsát szabadon értelmezve. A hagyományos, kézimunkával gondosan kivitelezett kábel-fa struktúra a tapasztalat szerint kedvező behatolást kínál a zavaró jelek számára, még akkor is, ha a megfigyelő szerint az efféle kábelezési mód rendezettebb benyomást kelt.

Könnyen felismerhető, hogy a huzalozáshoz normál Litze és egyszerű bekötő huzalt használtam. Vékonyabb jelvezetékekhez a jól ismert Wire-Wrap-huzal is felhasználható. Nem osztom azt a széles körben elterjedt vélekedést, miszerint a nemesfémek használata jobb hangzást produkálna. E tekintetben a természettudományos alapműveltségemet tekintem irányadónak, nem egyfajta takarékosság szól belőlem.  

A fenti fotó közepén egy huzal potenciométer látható, amelynek eredetileg AC fűtés esetén lett volna funkciója. DC fűtés esetén nincs rá szükség, ezért nincs is bekötve.

FIGYELEM!

 

Egy csöves erősítő életveszélyes anódfeszültségekkel működik, csak igényes barkácsolók fogjanak bele az építésébe!

Az itt leírt prototípust mindenki csak saját felelősségére építheti meg. Az utánépítéshez az elektronika és az elektromos érintésvédelmi/életvédelmi szabályok megalapozott ismerete szükséges, és ezeket a szabályokat az építés során feltétlenül be kell tartani!

 


6. A műhely ::

Itt látható a ’privátlabor’ fotója. A képen jól felismerhető, hogyan helyeztem el a szerelés idejére a súlyosabb alkatrészeket. Két munkaasztalt úgy toltam egymáshoz, hogy a köztük levő résbe az erősítő-sasszit sztiropor lapokra fektethessem - és forgatás után – akár az alsó, akár a felső felén tudjak szerelni.  

7. Üzembe helyezés ::

Itt sajnos még csak az első monó erősítő készült el, aminek még a háza is hiányzik. Már közvetlenül az első bekapcsolás után végtelenül boldog voltam, mert minden teljesen problémamentesen működött.

Hihetetlen, de tényleg ennyire egyszerű volt: Az alkatrészeket összeforrasztani, még egyszer szemrevételezni a kapcsolást, gyorsan bedugni egy monó kábelt, az öreg Sonofer-hangdobozt csatlakoztatni, rákapcsolni a Sony-CD-játszót, és a ’laborteszt’ élénk szívdobbanások közepette elkezdődhet: Hálózati kapcsoló be – vajon mi fog történni? A mérőműszer kényelmes lassúsággal 70mA-re kúszik, és a zene teljes szépségében felcsendül.

A kezdeti eufória után szükségszerűen még kisebb javításokra került sor: Így tudtam alaposabb meghallgatás után egy egész enyhe brummot észrevenni, amit nyilvánvalóan a hálózati trafó mechanikai rezgése okozott. A trafókat eredetileg közvetlenül a szerelő sasszira csavaroztam fel. Gumi csillapító lapocskák behelyezésével ezt a zajforrást sikerült teljesen megszüntetnem. Ma már csak azt hallom, hogy a Sony-CD-játszóm zümmög egy kicsit – még akkor is, ha ki van kapcsolva!!
    


8. Összefoglalás ::

Siker minden tekintetben – ami egyúttal sok örömet okoz!

Talán valamit még kellene a '300BSE-hangzásról' írnom. Hosszabb ideje fontolgatom: az erősítők hangzása egy olyan téma, ami önmagában is megéri, hogy foglalkozzunk vele.

Itt véleményem szerint számos szubjektív kiértékelési kritériumot kell tekintetbe venni. Más DIY beszámolók olvasása közben, amikor arra a helyre érek, ahol a szerző a saját építésű berendezésének a hangját értékeli, mindig támad bennem egy rossz érzés az alkalmanként tetten érhető öndícséret kapcsán. Ezen a ponton kissé szkeptikus vagyok - a lényeg, hogy a hangzást mások is szépnek tartsák. Mindemellett az embernek határozottan több örömet okoz saját építésű berendezéssel a zenehallgatás, mint bármelyik vásárolt nagyrabecsült készülékkel.  

Még valamit: Különösen feszülten vártam feleségem értékítéletét, amikor ő először meghallgatta az új berendezést. Ő maga is zenél, és sok klasszikus zenét és jazz-t hallgat szakértelemmel, kritikai érzékkel. Mivel ő jól ismeri a hangszerek eredeti hangzását, és az egyéb, jó minőségű audioberendezéseinken is sok zenét hallgat, bízom az értékítéletében. A 300B együtemű triódás erősítőm a feleségem és a bennünket meglátogató barátaim véleménye szerint feltűnően jó hangzású.

Ez a fotó egy DENON-CD-Receiver-ből és YAMAHA-Pianocraft hangfalakból álló alkalmi összeállítást mutat. Ami nem látszik: a hangfalak a falra vannak felfüggesztve, hogy a rezgéseiket ne adhassák át a tartóállványnak. Tekintve kis méretüket, az ember igazán elcsodálkozik, hogy jöhet ki ennyi ’Hi-Fi’ ezekből a kompakt hangdobozokból.

A saját építésű erősítő hangzása megítélésének kérdésében kissé több biztonságot ad, ha egy eljövendő meghallgatási teszten közvetlenül összevetjük vezető gyártók kereskedelemben kapható végfokozataival. Egy ismerősöm, akinek a saját stúdiójában egy jó csöves erősítő is megtalálható, felajánlotta nekem egy ilyen teszt lehetőségét. Csak remélhetem, hogy az én berendezésem ilyen professzionális környezetben is megállja majd a helyét. De valószínűleg a hangzás tekintetében az abszolút ’igazságnak’ ezúttal sem fogok nyomára akadni.

Mindenesetre a tiszteletre méltó triódát még egy kicsit ’égetni’, vagyis néhány hónapon keresztül járatni kell, mielőtt a végső finomhangolást befejezettnek (legalábbis ideiglenesen) tekinthetném. 

A zenehallgatás öröme mindazonáltal folyamatosan egyre csak nő – mert egyre tudatosabban hegyezem a fülemet. Az elérhető hangerő tekintetében egyébként - legalábbis a Canton Ergo 1200 DC hangfalammal (hatásfoka: 1Watt/1m = 90dB) – a legkevésbé sem ütköztem nehézségekbe.

Ennek ellenére tervezem, hogy egy további, valamivel nagyobb teljesítményű ’King Class’ együtemű triódás erősítőt építsek a 211 adócső segítségével. Az erről készített beszámoló itt található...